Mokaszinom suhanó lépteivel ma este a József Attila Színházba settenkedtem be, mégpedig a Huszti Péter által rendezett "Komámasszony, hol a stukker?" című darabra. A főbb szerepekben Rékasi Károly, Szerednyey Béla, Újréti László, Fila Balázs és Nemcsák Károly, no meg az idő múlása.

Ami a darab tempóját, ritmusát illeti, nem az én világom. Az első részt kicsit vontatottnak, néha már egyenesen unalmasnak éreztem. Ilyenkor főként Rékasi Károly játéka volt az, ami megakadályozott abban, hogy színházba járóhoz méltatlan módon elővegyem a telefonomat, és a közelemben ülőket megbotránkoztatva szókeresőzzek egyet a punnyadósabb részeknél. Ezúton is köszönet érte.

Rékasi jól formálta meg Cuki urat egyébként, még némi modernséget is sikerült a karakterbe csempésznie. Az egyetlen negatívum, hogy a játéka számomra időnként karakteresebbé és erőltetettebbé vált a kelleténél, és onnantól kezdve én sokkal kevésbé egy hiteles színészt, mint inkább egy nagy gyereket láttam a színpadon, aki élvezi, hogy most aztán végre kijátszhatja és kiélheti magát. De az is igaz, hogy mindezt legalább szórakoztató módon tette, és ez már alapjában véve is értékelendő.

Szerednyey Béla szerintem lassan lendült be, de végig ügyesen építette fel K. Müller karakterét. Szépen és nagy rutinnal hozta ki a szerepben rejlő lehetőségeket, és kemény munkája be is ért a második részben.

A Méltóságos szerepében Ujréti László jelenítette meg a húszas, harmincas évek előkelő urát, de azt láttam, hogy nem sokat tudott hozzátenni, így a karakter kissé porosnak, idejétmúltnak tűnt a színpadon. Olyannyira, hogy néha az volt az érzésem: Cuki úr modernebb megjelenítése annyira más színészi játék és más világ, hogy szinte abnormális és elképzelhetetlen ezt a két karaktert egy térben és időben, de legalábbis egy darabban látni a színpadon.

Fila Balázs viszont jól hozta a figurát Kiss szerepében, bár a szünet előtt neki kevesebb babér termett. Az utolsó 15-20 percben azonban komolyan megcsillogtatta színészi képességeit, amiért részemről full respect, és minden elismerés. 

És akkor ott van végül Nemcsák Károly, aki alighanem a Petőfi korából ideimportált Márton bőrébe bújt a színpadon. Vele kapcsolatban az egész előadás alatt azon gondolkoztam, hogy vajon neki, vagy inkább Huszti Péternek kellene mutatni egy igazi, mai magyar parasztlegényt, hogy aztán olyan alakítást lássak vissza a színpadon, ami legalább súrolja a hitelesség határát. Enélkül ugyanis - bár a rezervátumból a szobába került Márton karaktere időnként igencsak szórakoztató volt - az alakítás csak fokozta bennem a darab hitelességével kapcsolatos kételyeimet.

És akkor végül maga a téma és az üzenet.

Valahogy úgy éreztem magam, mint amikor a családban a vasárnapi ebédnél századszor is előkerülnek a nagyszülők által elkövetett negyedévszázados bántások, sértések, tévedések. Unom, hogy már megint erről beszélünk, szerintem már régen túljutottunk a kérdésen, a nagyszülők is elmentek már azóta, de mi mégis újra ezen rágódunk, és nem bírjuk megemészteni, sem továbblépni, feldolgozni, elfelejteni. 

A darabbal hasonlóképpen éreztem: hogy túlvagyunk már ezen témában is, üzenetben is, karakterekben is, és alighanem rendezésben is. De valahogy mégis mennyire a torkunkon akadt ez az egész: hogy mennyire nem léptünk tovább, hogy mennyire ugyanezek a mechanizmusok mozgatják ma is a világot. Csupán annyi változott, hogy időközben kiismertük a rendszer működési elvét, s bár ma már tökéletesen átlátjuk ördögi logikáját, közönyünkkel és beletörődésünkkel mégis asszisztálunk hozzá. 

Mindeközben pedig egyre messzebb kerülünk attól, hogy valaki megtalálja végre azt a bizonyos kulcsot, ami kitárja nekünk a nyomasztó szoba régóta bezárt ajtaját...